A világ egy gyűrött papírlap, a sors kezében én vagyok a ceruza, és életem erre a gyűrött papírra írt tétova piszkozat. A végtelen számú lehetőség közül csak egy vázlat vagyok, egy próbálkozás. Sosem tudni, mikor törik ki reccsenve a ceruza hegye, vagy meggondolva magát a sors, mikor radíroz keresztül egy megkezdett mondatot, hogy aztán teljesen másképp átírja azt. Az életemet ilyen és hasonló satírozások, maszatolások, áthúzások és újraírások jellemzik. A piszkozat mondatai és bekezdései azok az emberek, események és időszakok, amiket a sors éppen nekem ír. Pontosabban rólam ír. Valahogy úgy van ez, ahogy én most ezt a szöveget írom. Mondatokat kezdek el. Néha kitörlök egy szót vagy megváltoztatom a szavak sorrendjét. Csak ködös elképzelésem van mi lesz a vége, mire befejezem. De ez így van jól. A próbálgatások teszik az életet teljessé. És mire mondandóm végére érek, már tudom, hogy nem én vagyok a sors kezében ceruza, hanem fordítva. És ami az elején piszkozat volt csupán, az most kész, kerek és egész, pont mint a tisztességgel végig élt élet!

Már nem is tudom, milyen régóta esik. Napok, hetek telhettek el, mióta meghalt az őrangyalom. Azóta esik. Nem vihar. Lassú és nehéz eső. Néha eláll, de nem tisztul ki az ég. Nagyon régen láttam napfényt. Csak szürke félhomály van körös-körül. A tárgyak sem olyanok, mint előtte. Furcsa és idegen lett a táj. Mióta az őrangyal hazatért. Lejárt az ideje. Más valakire kell vigyáznia. Nekem pedig magamra. Meg kell tanulnom, hogyan kell élni ebben a barátságtalan világban. Magamtól kell rájönnöm, hogyan hozhatom vissza a napfényt. Nem számíthatok a megszokott segítségre. Nem fogják a kezem, nem csinálja senki helyettem. Nem érzem, hogy készen állok. Olyan hirtelen történt minden. Egyszerre egyedül találtam magam a sárban. Hiába nézek körbe, nincs kapaszkodó. A magam erejéből kell kimásznom. Eddig csak elképzelni tudtam milyen lesz. És hogy mit fogok tenni. Ötleteim mindig is voltak. De mind csak ábránd maradt.

Tegnap felkeltem a sárból, letöröltem az arcomat és elindultam a város felé. Innen még sejtelmes körvonalak látszanak csak. Semmi biztos pont. De hajt a félelem és a kíváncsiság. Életben maradni minden áron. A saját kezembe venni az irányítást. Az álmodozás itt kevés. Most esteledik. De találtam tüzet a szívemben, ami melegít. Van hitem, ami táplál. És látom az ösvényt, amin mennem kell. Keveset tudok erről a világról. De elindulok, hogy felfedezzem, hogy megtanuljam, hogyan kell élni benne. Holnap újra útra kelek, hogy elállítsam az esőt. Elkergetem a fekete felleget. Elfújom, ha kell. Élhetővé kell tennem a világomat. Tartozom ezzel azoknak, akiknek egyszer én leszek majd az őrangyala. Mert mindannyian vigyázunk valakire, és valaki mindig vigyáz ránk. 

Találkozások

A lányok lépte nyomán, ha jönnek rózsaszirom, ha mennek, könnycsepp van.

Mindenki az igazit keresi.  A minap az jutott eszembe, hogy csak egy igazi, nagy szerelmünk van az életben, és egész életünkben őt keressük. És minden kedves lány, aki az életünk részévé válik, így vagy úgy de felkészít a nagy találkozásra. Mert, ha nem vagyunk felkészülve, még a végén elrontjuk, vagy észre sem vesszük. Minden egyes találkozással tanulunk. Megtanuljuk, hogyan kell szeretni. Éppen attól látjuk meg az igazit, hogy időközben megtanultunk szeretni, rájöttünk mi az a szerelem. Csalódunk, hibázunk, rajongunk, megint hibázunk, és mire megtanuljuk hogyan is kell csinálni, felkészültünk az igazira. Persze minden kapcsolatban úgy jó élni, ha elhisszük, örökké tart. A dolgok nem csupán velünk, de általunk is történnek, lehet, észre sem vesszük, hogy valakinek mi vagyunk az igazi. Mert csupán a nézőpont más. Persze lehetetlen nem belülről szemlélni magunkat. Mindenki a saját világának a középpontja. Akkor lesz csodaszép, ha rájövünk, hogy, a dolgok, amiket átélünk, nem csak velünk történnek. Ha észrevesszük, hogy nem csak mi találkozunk másokkal, hanem mások is találkoznak velünk. Az igazi keresése is ilyen találkozások sorozata, a végén pedig találkozunk egymással, amikor ugyanazok a dolgok történnek velünk. Figyelni kell, nehogy lehajtott fejjel elmenjünk egy ilyen találkozás mellett. Van, aki úgy éli le az életét, hogy nem találkozott az igazival. Vagy a rossz ember mellett él, mert így kényelmes és praktikus. Félünk a csalódástól, félünk őszintének lenni, félünk attól, mit gondolnak mások, de a legjobban a magánytól félünk. Egyedül az ember lelke törékeny, szüksége van egy másik lélekre, akire számíthat, aki segít végigmenni az úton. Ha ügyesek vagyunk, a végére a megtanuljuk, hogyan kell szeretni egy másik embert.

Élni, mennyi?

Megérkezni, eltávozni
Elindulni, elbúcsúzni,
Üdvözölni, integetni,
Sóhajtani, kacsintani,
Mosolyogni és zokogni.

Néha menni, néha jönni,
Itt maradni, elköszönni,
Visszajönni, megint menni.
Rohanni vagy lelassulni.
Pihenni és elfáradni.

Egyszer kellek, máskor kellék.
Csak a testét, csak a lelkét.
Elveszítlek, megtalállak,
Irigyellek, megsajnállak.
Mindenhová elkísérlek.

Keresni és megtalálni.
Amit kaptunk tovább adni.
Elkezdeni, befejezni,
És a végén hátradőlni
Nyugodt szívvel elaludni.

Csalódni és megfelelni
A titkokat megfejteni.
Tanulni és felejteni.
A horizonton addig menni,
Míg a végén nem lesz semmi.

Élni, ennyi.

Szívszakok

Már gyerekkoromban észrevettem, hogy minden egyes évszakban másféle érzés van bennem. Más ritmust, más dallamot ver a szívem. Ahogy minden évszaknak más a hangulata, úgy az emberben is más a bizsergés. Ezek a szívszakok. Iskolásként, ha eljött a nyár első napja, rögtön a szabadság érzése öntött el. Az élet szabadsága, ahogy mindent megtöltött hirtelen. A nap erősebben sütött, és a fecskék olyan vidáman és sebesen röpködtek, hogy a puszta látványuk örömöt okozott. Ilyenkor tetőzött az a boldogság, ami a tavasz első rügyeivel kezdődik. Amikor a hóvirág kikandikál a hó alól. Úgy éreztem nyáron minden lehetséges. Azóta minden nyár tartogatott valami addig elképzelhetetlen kis csodát az életemben. Nyáron jutottam el a legszebb helyekre. A nyarak a szívemben még fényesebbek és melegebbek, mint a szememben. Az évnek ebben a szakában érzem az életemet igazán teljesnek. 

Az ősz nem kezdődik olyan hirtelen, mint a nyár. Sokkal átmenetibb. Néha csak arra figyelünk föl, hogy hűvösebbek az esték, rövidebbek a nappalok. Milyen beszélő név az ősz. Az őszi szívszak inkább az őszüléshez hasonlítható, az öregedéshez. Lassabb, megfontoltabb, nyugodtabb, mint a nyár. Elmélkedésre és emlékezésre a legalkalmasabb időszak. Sétálni az ezerszínű avar lepte parkokban. A fecskék csivitelése helyett a rigók fészekrakása adja az aláfestést, ahogy a levelek között keresgélnek. Ősszel a nyugalom szétárad minden porcikámban. Ősszel születtem. Minden ősszel számot vetek eddigi életemmel. Ez a szakasz a nyugalomé, és az emlékezésé. Előkészít minket a következő, fagyos, hideg, kopár időszakra.

Minden télen meghal egy kicsit a világ. A fák lombja lehull, a tavak befagynak, a hegyek tiszta fehérbe öltöznek, az állatok elköltöznek vagy alszanak. Mi, emberek pedig lehajtott fejjel, összehúzott kabátban sétálunk. A szívek is egy csöppet megfagynak. Aztán a kandalló tüze mellett, vagy egy gyertya fénynél olvasztjuk fel megfagyott részeit. Télen ünnepeljük a szeretetet. A téli szívszak ellentmondásos. Keserédes. Az alvó világ látványa egyben szomorú és gyönyörű. Már a rigók főtrését sem hallani, csak a szürke égen keresztülrepülő nehézkes, fekete varjak károgása visszhangzik. Magányos hóemberek állnak kopott zománcfazék kalapban, peckes répaorral és bárgyú szénmosollyal. De az ő fagyos mosolyuk sem tart örökké. Az olvadással a szívek is felengednek. Érzik hogy ébred a világ. Erősebb és gyorsabb ritmusba kezd a szív zenéje, amint hangos kacagással megérkezik a tavasz.

A legvidámabb és legszebb szívszak a tavasz. Az újrakezdés, újjászületés érzését hozza magával, a természet összes színével együtt. A világ nyújtózkodva megmozdul, lesöpri válláról a havat. A napból közben melengető napsugarak képében áramlik a szívekbe a szerelem. A madarak dalolva visszatérnek, az állatok felébrednek és az emberek szívüket, kitárják egymás felé. A legszebb érzések egyike szerelmesnek lenni. A szív olyan hevesen ver, hogy az ember egész teste beleremeg. Olyankor a szív átveszi az irányítást minden felett. A lábak arra mennek amerre a szív, akarja. A száj a szív szavát mormolja, a szemek pedig azt látják, amit a szív. Szeretem a tavaszt, mert azt érzem, olyankor mindent ellőről kezdhetek. Bár őszintén minden évszakot szeretek, és minden évszak által keletkezett érzést kedvelek. Szeretem a nyár ízét, a tavasz illatát, az ősz hangját és a hófehér telet. És szeretem, hogy mindezt érezhetem a szívemben is, ahogy senki más.

A szobám ablakából látni a várost. Nem a panorámás, éjjel messziről világítós részét, hanem a szürkébb, szögletesebb, közelről poros részét. Az egyik panelből látni a másikat. Innen a földszintről még kilátás sincs. Csak egy kopott pad a házak közti kavicsos ösvényen. Kicsit távolabb az összefirkált garázsok melletti gazos játszótér. A menetrendszerű kutyasétáltatók és a korhadó padokon pletykáló nyugdíjasok. Vagy a néni, aki télen-nyáron az utcát takarítja, pusztán önszorgalomból. Ők elég közel vannak. Túl közel. Az én ablakomból nem kilátás van, hanem belátás. Belátás a többi ember életébe. Szoba belátással. Ahogy itt ülnek a padon, egy karnyújtásra. Vannak egyetemisták, akik jókedvet szívnak e csendes környezetben. Vagy a nagyvilág elől bujkáló szerelmesek. Esetleg méla, nagyszakállú hontalanok pihennek pár liter tablettás társaságában. Nem ismerem ezeket az embereket. Mégis olyan ismerősnek tűnnek, mikor szembe jönnek az utcán. Nehezen állom meg hogy ne köszönjek rájuk. Nem kémkedek utánuk, de az ablak arra való, hogy kinézzünk rajta. Az én ablakomból nem, tópartot látni vagy erdőt, hanem embereket. Kicsit egyformák, kicsit különböznek. Modernek, egykedvűek, szürkék. Jönnek és mennek. Ami mindenkiben közös, hogy a lábukat nézik. Lefelé merednek. Ha egymás mellett mennek el, úgy intézik, hogy véletlenül se keljen a másik szemébe nézni. Pedig ijesztően közel élünk egymáshoz, mégis kerüljük a másik tekintetét. Ugyanolyan házakban, ugyanolyan lakásokban élünk. Ahonnan egy ugyanilyen ablakból ugyanazt a padot látni. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a kutyákat sétáltatják. De abból az ablakból vajon látni a várost? Abból az ablakból vajon látni engem?

Pénteki Sanzon

Egyszerű borospince a város közepén. Azt sem tudom mennyi az idő. Nem is fontos. Előttem a sokadik fröccsöm, mellettem balra önmagát hányja papírra a rosszabbik felem. Ő a bátrabb. Szembe vele egy lány ül, arcán csillagok szemében édes félhomály. A nyakában lógó színes sállal játszik, incseleg. Erősebbik felem, aki tőlem ballra feltett lábbal ül, felhörpinti borát és harsányan szavalni kezd. Az első levegővételnél a csillogó arcú leány azonnal folytatja a verset. Így végig, majd összemosolyognak. Mindenki tudja mi lesz a vége, nem mintha bárki is bánná.  Senki sem tudja hogyan kezdődött. Egyszer csak egy asztalnál ültünk, a többi lényegtelen. Mindannyian hasonlóak vagyunk, kallódó világpolgárok. Nem mintha bárki is rosszul érezné magát. Egymás szellemiségét és játékosságát használjuk. Remekül mulatunk. A versek után felcsendülnek a borozás közben már-már kötelezővé vált nóták. Én csak dúdolok. A hang ugyanis, ami elhagyja a titokzatos csillagarcú lány pici torkát, olyan, mint amiről a régi tengerész legendákban hallani, megbabonázza az embert. Másik felem hipnotikus mámorban csüng a lány tekintetén. Mindenki tudja mi lesz a vége. Senki sem bánja. Régi borok és régi dalok csúsznak keresztül rajtunk. Azt sem tudjuk mikor lesz vége. Talán ha teljesen kimerültünk. Hát nem csodálatos az élet?

Délibáb

Egyik lépést tesszük a másik után, és azt hisszük, jó irányba megyünk. Egy stabil, fix pontot követünk a horizonton. Szárazabb környéken ez veszélyes. Arról, amit biztonságos oázisnak látunk messziről, arról hamar kiderülhet, hogy csak délibáb.
Az iskolában még könnyen gondoljuk gyerekjátéknak, ami később, mikor valósággá válik, az életben maradást jelentheti. Elsumákolni a feladatokat, nem nagy kockázat. Még. Mert a tét ekkor még kisebb. De amint érettségi után átlépjük azt a küszöböt, ami az iskolát választja el a nagyvilágtól, minden döntésünk súlyosabbá válik. Az, amit szeretnénk, nem mindig egyezik meg azzal, ami segít megfelelni, életben maradni. Amikor először kérdezik meg egy nyolcadikos diáktól, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, ő az álmaiban keresi a választ. Sportoló, tudós, színész, orvos. Esetleg választ egy olyan szakmát, amit mindenki más. Közgazdász, ügyvéd, vagy mint a padtársam: informatikus. Ilyenkor az ember fia előrelátó, több helyre is beadja a jelentkezését, végül informatikus lesz, mint minden második társa. Majd négy év elteltével arra gondol: miért pont informatikus? Mert akkor a számítógép is olyan újdonság volt, olyan jövőszerű, mint a filmekben az űrhajók.
Vajon mihez kezd egy informatikus a sivatagban? Hogyan éli túl? Főleg úgy, hogy egy ideje már nem is akar informatikus lenni. Egyre kevesebb víz van nála, a kutak pedig kiszáradóban vannak, ráadásul a közelben egy sincs. Egy informatikus, ha megfosztod a számítógépétől, elveszíti kiváltságát. Kivéve, ha rájön, hogy nem volt mindig az, és hogy ez csak egy papír. Nem határozhatja meg a túlélési esélyeit. Hiszen olyan sokan is vannak. Ilyenkor végig tudja gondolni, mi lehetett volna, ha nem informatikus. Micsoda?! Festő, netán író, költő? Hát nem tudod, hogy a művészet mindig szomjan hal? A sivatagban a művész is olyan, mint bárki más, kivéve, hogy senki sem érti. Egyet tanácsolhatok az ilyen sivatagban bóklászó informatikusoknak, akik titokban festők szeretnének lenni. Legyen hited az álmaidban, a vágyaidban, légy szuperhős, ami kiskorodban akartál lenni, és mentsd meg magad!

Curriculum Vitéz

      Gondolkoztál már azon, hogy ki vagy te? És most nem arra célzok, hogy ügyvéd vagy gondnok, vagy bármi. Nem is a nevedre vagyok kíváncsi. Hanem, hogy ami benned van, ami meghatároz téged, mitől van. Magamon tudom legjobban megvizsgálni ezt az ügyet. Néha ugyanis úgy érzem, hogy ülök bent egy ember fejében és rácsodálkozom annak működésére. Amikor a karját mozdítja, vagy pislog. Bonyolult gépezet az ember. Ugyanakkor, ha nem figyelek oda, egy kócos fiatalember vagyok, aki mindenféle dolgot hajt végre a világban, örül, fél, szeret, mosolyog, sír és még megannyi érdekes ténykedés központja. Ha teljesen kikapcsolok, felszállok, mint egy könnyű felhő és bármi lehetek egy pillanat alatt. Ha nyugalomra vágyom, juhász leszek a poros, széles alföldön és egy fa tövében pipázok. Ha dühös vagyok halált megvető katona vagyok, aki egymaga száll szembe az ellenséggel. Azzá válok, amit csak a képzeletem teremteni képes.

      Ha nagyon koncentrálok és figyelek, újra átélhetem a múltamat. A gyönyörű nyarakat a kis faluban, amikor az élet a játékról szólt. Vagy az iskolában eltöltött éveket. A tegnapi napot. Az emlékezés tehetsége akkor válik fontossá mikor a megtett út olyan hosszú, hogy a kezdete nem is látszik, csak a horizont és rajta táncoló délibáb. Azok a dolgok, amik később fontos emlékek lesznek, abban a pillanatban nem is tűnnek olyan fontosnak, egyszerűen a pillanat rövidsége miatt elsuhanunk mellettük. Aztán később, többször visszagondolva, megállítva mérföldkövekké lesznek a haszontalannak vélt momentumok.

 Az ember nagyon összetett valami. De ennél is cifrább az én. Mert mi az, amitől én vagyok? Ki vagyok én? Egy ember vagyok, egy biológia lény. Egy a sok ember vagy a sok többi lény közül? Nem. Én egészen más vagyok. És éppen attól, hogy azt érzem, hogy benne ülök egy ember fejében, hogy bármi lehetek a képzeletem által, és hogy bármit, amit eddig tettem, vagy történt velem elő tudom idézni az emlékezetemből újra és újra. Én vagyok a testem minden porcikája. Én vagyok, aki ezt a bonyolult gépezetet irányítja. És én vagyok, aki ismerem minden titkát és minden pillanatát ennek az embernek.

Emlékszem édesanyám hangjára az első pillanattól fogva, és ez a hang lesz, amit utoljára elfelejtek. Tisztán emlékszem milyen szaga volt édesapám kispárnájának, amikor reggelente bebújtam mellé az ágyba, és amit én csak apaszagnak hívtam. Emlékszem a legfinomabb csók ízére, amit tőled kaptam kedvesem. Emlékszem a leglassabb és legvörösebb naplemente színére a keleti sivatagban, amikor messze voltam otthonomtól.  És emlékszem milyen lágy tud lenni a nyári szellő, és milyen csípős a téli szél. Ember vagyok, aki bármerre jár a világban, lát, hall, szagol, tapint és ízlel dolgokat, amit elraktároz, és csöndes estéken mosollyal vagy könnyel újra felszínre hoz. Én nem vagyok más, mint aki az érzéki tapasztalatok, emlékek hatására mások számára megfoghatatlan érzéseket, hangulatokat érez.

Az vagyok, aki egykor a magánytól félt, később a magányban találta meg a békességet. Én vagyok az, aki nyáron olyan piros, és ha zavarba hozzák még pirosabb. Én az vagyok, aki a boldogságtól tud a legjobban sírni, és ha tud, segít. Aki annyi csíny miatt, olyan sokat szaladt a büntetés elől, és aki aztán a sarokban ült piros füllel, orcára száradt könnyekkel. Aki hol visszapörgetné az élet nagy, nehéz kerekét, hol pedig büszkén előre nézve képzeli színesre a jövőt. Én vagyok a kisgyerek, aki az óvodában bárkivel szembe szállt hogy megvédje kishúgát, legyen az felnőtt vagy nagycsoportos. És én voltam az is, aki a focisulitól a stadionig jutott. Voltam korán kelő újságkihordó, és írtam cikket éjszaka. Hívtak öcskösnek és köszöntek csókolommal is. Szerettem már nagyon hiába, és csalódtam hirtelen nagyot.

Rájöttem végre, hogy én ki vagyok. Én vagyok e férfi testben az elmúló idő. Hol fiatal vagyok, hol agg öreg, aki az emlékek útján visszafelé lépked. Én vagyok aki innen belülről látja a hatalmas világot. Aki álmában felülről néz le saját parányi ágyára. De még nem vagyok készen, még csak most kezdtem el. Megyek tovább, sírva vagy kacagva, tágra nyitott szemmel, biztos lábakkal, örökké mesélve.

Jég

     A tó jegén állt és a horizontot nézte. Komor volt és kemény, mint alatta a jég. Két kézzel szorosra húzta fekete szövetkabátját, aminek egyik gallérja felfelé a másik lefelé állt. Csapzott volt a hideg széltől, mely oly kíméletlenül az arcába fújta a havat. De ő csak állt mereven és a messzeségbe bámult. Néhány méterrel mellette a nádasba recsegve kapott bele a dermesztő téli szél. Felhajtotta eddig lefelé hajló gallérját, és egyik kezével a nyakánál összefogta, míg a másikkal zsebében kotorászott. Mindezt a lehető legnagyobb nyugodtsággal tette. Nem sietett, nem kapkodott. Ráért. Abbahagyta a keresést, de a kezét továbbra is a zsebében tartotta. Lassan, megfontoltan tekintetét a szürke égboltra emelte majd határozott de lassú léptekkel elindult a jégen a befagyott tó közepe felé. A szél süvítésén és a nádast hirtelen megrázó lökések ropogásán kívül, tökéletes csend volt a tavon. Ahogy lassan lépkedett a hóval borított jégen, saját lépteinek nyikorgását hallgatta. Ekkor már lehajtott fejjel meredt lefelé. Egészen elvarázsolta, ahogy a szél kacskaringózva söpri lába alatt a finom havat. Percekig sétált így lehajtott fejjel és végtelen nyugalom árasztotta el. Úgy érezte, hogy az egész világ megfagyott és csak ő sétál egyedül e halott világ fagyott felszínén. Nem fázott, pedig a szél csípős volt és gyors. Kipirult arcán nyugalom tükröződött. Egyáltalán nem bántotta, hogy egyedül van. Kimondottan tetszett neki a helyzet. Dacolt a magánnyal. Örült hogy nem kell megszólalnia. A jégen sétált és hallgatta, ahogy a tél a jégen zenél. Furcsa, keserédes rapszódia volt ez. A téli tóvidék összes hangjának didergő kompozíciója. Behunyta szemét és hallgatta.

     Valahol a szürke égen, árván és károgva repült keresztül egy fekete varjú. A nádas mintha ezer kard vívna egymással, zörögve rázkódott a tó jegén. Közben a szél monoton süvöltve a jég felszínén szaladt, miközben magával hordta a porrá tört havat. Dob helyett cipőjének kopogása adta az állandó ritmust egészen addig, míg egy éles, visító hangú rianás fel nem korbácsolta az eddig halálnyugodt téli tájat. Ekkor megtorpant széttárta kezeit és a közelből felröppenő, eddig néma madarakat figyelte, ahogy rikoltozva, károgva szerteszét repülnek. Még mindig széttárt kézzel egyhelyben forgott és mosolygott. Én a parton ültem és néztem, ahogy ezt csinálja. Először nem értettem. Aztán egy hasonlóan hideg és szürke téli napon rászántam magam és ugyan így tettem. Most már tökéletesen megértem minden lépését. Mintha a vízzel együtt a percek is megfagytak volna a tó jegén. Az órák megnyúltak a végtelen felé és az addig homályos gondolatok egészen tisztán látszottak. Nem suhantak el egy pillanat alatt, hisz a pillanat is megfagyott. Egyedül a talpunk alatt cikázó porhanyós hófuvallatok tűntek gyorsnak. Ráértem szemlélni a dolgokat úgy, ahogy valójában vannak. Nem úgy, ahogy egyébként, egy szempillantás alatt eltűnő homályos képként látni vélem. Gyermekként nem szerettem a telet, hidegnek és kegyetlennek találtam. Mostanra megtanultam tisztelni. Hiába hideg, kopár és szürke a tél. Mégis jegével képes konzerválni az egyébként hamar elmúló emlékeket.

Szóljatok Attilának!

Idegenek

Emlékezés

Sűrű, nehéz és hideg köd ereszkedett a városra.
A kandalló mellett ült és pipázott. Közben emlékezett.
Varázslatos, hosszú utazás volt ez vissza a múltba.
Gyerekkori önmagát látta a ködben: el majd újra feltűnni.
Újra érezte a sült gesztenye melengető illatát, és a piac morajlását hallgatta. Elmosolyodott és a falura gondolt.
Vajon áll e még az öreg körtefa, ahonnan annyiszor nézte a horizontot.
Ifjú telek és nyarak közti szerelmes tavaszok és hűvös őszi napok suhantak el. Lassan felemelte a kezét, tenyerét maga felé fordította és érezte ahogy a lapát nyelét markolja, mikor még erős ifjúként rakta a vagonokat. És azok a jó borok! Dohos pincék szagát érezte, lehunyta szemét, és nagyot nyelt. Úgy érezte álmodik.
A mosoly eltűnt arcáról, és ősz pillái közül egy lassú könnycsepp indult útjára. Újra hallotta azt a hangot melyet soha nem felejt, felesége csilingelő hangját.
Az asztalon álló fényképre emelte tekintetét ám ekkor a szemében pihenő könycsepp lehullt és a kezére esett. Ismét azt a jól ismert gyengéd érintést érezte, mely évtizetekig kísérte vigyázva, szeretve. A köd már ritkább, áttetszőbb volt. A távozó köddel mentek azok az illatok, ízek, képek, melyek egy életeten át gyűltek, és amelyeket most egycsapásra újraélt. Ezután egy pillanatra a halálra gondolt, arca rezzenéstelen és komor volt. De hát milyen is lehetne. Ha szerencsénk van mind megöregszünk. Ahogy megöregedett ő is, és a régi körtefa. Az ilyen estéken a tűz mellé ül, pipára gyújt és várja hogy jöjjön a köd, mely visszahoz mindent ami értékes, az emlékeket.

Február

A tél, megfogta fehér köpenyét, a vállára terítette és átlépett a horizont felett. De ne aggódj, jövőre újra jő. Igaz, hogy továbbállt de lába nyomán sáros gödrök keletkeztek. Elment, de még nem jutott messze, reggelenként ugyanis még végighúzza ujját finoman a föld felett és fagyosra karcolja a talajt. Ereje már fogyóban, mert a reggeli nap sugarai hamar felélesztik a hideg földet. Szürke felhői még maradtak, de már nem tartják rabságban a napot. A napsugarak, mint pici, meleg nyilacskák, úgy esnek a hűvös füvekre melyeket, hajnalban a dér rágcsál. Idén Február uraság egy nappal tovább marad, ilyenkor megenyhül és olykor fagyosan kék szeme helyett barnán csillogó kis lángokat hord. Komor arcán barátság, mögötte szeretetteljes mosoly ül, onnan várja a Márciussal érkező tavaszt. És Február, ha már egy nappal úgy is tovább marad, minden reggel megnézi a felkelő napot, és távoli szerelmére gondol. Ilyenkor hajnalban hallani, ahogy a hegyek ormára ül, és a pirkadatnak énekel.

Semmi más…

Semmi más, csak suttogás csupán, apró szavakat szór szanaszét a szánk.
Könnyű levegőt nyelünk miközben aprókat lélegzünk.
Arcunkra árnyékot terít a didergő félhomályban pislákoló asztali lámpa fénye.
Nincsenek szavak, csak kövér sóhajok röpködnek a légben.
Összeakadnak a tekintetek, és egy kibogozhatatlan csomót alkotva egyre közelebb húzza ajkainkat egymáshoz. Szinte megáll az idő, mintha minden perc egy órává tágulna.
Még mindig egymás tekintetében fürdünk. Közelebb hajolok és te halkan, nagyon halkan szerelmet suttogsz a füleimbe. Szavaid úgy csiklandoznak, mintha a legédesebb mézet csepegtetnék a lelkemre. Lehunyom a szemem, és úgy hallgatlak. Nem érsz hozzám, mégis ahogy rezgő szavaid szétáradnak bennem, kiráz a hideg. Mintha puha ujjaid simogatnának. Újra kinyitom a szemem és megpillantom a legőszintébb mosolyt az arcodon, úgy ragyog, mint a tündérek a mesékben. Olyan közel hajolok, hogy belélegezzem a levegőt, amit kilehelsz. Aztán tökéletes összhangban egyszerre egy hosszú csókban testet ölt a szerelem maga. Nem az én szerelmem, nem is a tiéd, hanem a kettőnk szerelme. És nincs több hang, se szó, se gondolkodás, te vagy nekem és semmi más!

A csavargó teája

Jéghideg szél szakította szét a csavargó arcát a hosszú telek alatt, amíg az utcán bolyongott. Ruhája rongy, étele levegő, könnyet ivott és soha nem mosolygott. Talán két és fél éve ez az első mosoly, amit megviselt arcizmai elengednek. Már majdnem elfelejtette, hogyan kell. De hamar belejön, és könnyezni kezd, édes könnyek ezek, örömkönnyek. Szakadt kezével óvatosan nyúl a gőzölgő csésze után, majd határozott mozdulattal a szájához emeli. Egy pillanatig még tétovázik, aztán egy kövéret kortyol a tűzforró teából. Egyre mohóbban nyeli az égető kortyokat, még a fájdalmat is képes elviselni, amit a forró ital okoz neki. Behunyja szemeit és élvezi, ahogy a tea melege végigárad a fagyos végtagjaiban. Különös, régen tapasztalt érzés keríti hatalmába és ráncokkal szegélyezett homlokán egy apró, csillogó verejtékcsepp jelenik meg. Elégedett mozdulattal letörli, majd lehajtja az utolsó kortyot.
Már nem fázik, nem fáj semmije. Megfogja a rozsdás kancsót és tölt magának még egy csésze forró teát. Boldog mosollyal arcán hátradől a szakadt fotelban, és az ablakból nézi a hóesést.