Semmi más…
Könnyű levegőt nyelünk miközben aprókat lélegzünk.
Arcunkra árnyékot terít a didergő félhomályban pislákoló asztali lámpa fénye.
Nincsenek szavak, csak kövér sóhajok röpködnek a légben.
Összeakadnak a tekintetek, és egy kibogozhatatlan csomót alkotva egyre közelebb húzza ajkainkat egymáshoz. Szinte megáll az idő, mintha minden perc egy órává tágulna.
Még mindig egymás tekintetében fürdünk. Közelebb hajolok és te halkan, nagyon halkan szerelmet suttogsz a füleimbe. Szavaid úgy csiklandoznak, mintha a legédesebb mézet csepegtetnék a lelkemre. Lehunyom a szemem, és úgy hallgatlak. Nem érsz hozzám, mégis ahogy rezgő szavaid szétáradnak bennem, kiráz a hideg. Mintha puha ujjaid simogatnának. Újra kinyitom a szemem és megpillantom a legőszintébb mosolyt az arcodon, úgy ragyog, mint a tündérek a mesékben. Olyan közel hajolok, hogy belélegezzem a levegőt, amit kilehelsz. Aztán tökéletes összhangban egyszerre egy hosszú csókban testet ölt a szerelem maga. Nem az én szerelmem, nem is a tiéd, hanem a kettőnk szerelme. És nincs több hang, se szó, se gondolkodás, te vagy nekem és semmi más!
Utolsó kommentek