Ahogy az első hópelyheken megcsillanó gyengéd téli napsugár a szemembe szökött, megláttam egy apró tündért a fák között. Utánaeredtem. Lágyan és kecsesen röpködött a fekete fák fagyott ágai közt és közben halkan énekelt. Amint a fák sűrűjéből egy hófödte tisztásra értünk, megálltam és csak gyönyörködtem táncában. Éneke most már hangosabb és érthetőbb volt. Elvarázsolt minden csilingelő szava. Beleszerettem a tündérbe és megbabonázva figyeltem minden mozdulatát. Kizártam a világot, csak az apró teremtésre koncentráltam és megfeledkeztem minden rosszról. Nem éreztem a hideget, amely megdermesztette az erdőt, nem törődtem az éltető napot eltakaró szürke fellegekkel. Csak egyetlen dologra koncentráltam. Ekkor közelebb röppent hozzám, szinte arcomon éreztem tündéri vibrálását és egész világomat betöltötte ragyogó fénye. Számomra megállt az idő, nem tudom, hogy egy perc egy óra vagy egy év telt el, csak azt, hogy szerencsés vagyok, mert láthattam táncolni a téltündért. Tudtam, hogy csak nekem táncolt. Aztán hirtelen felröppent a fák tetejéig, dobott egy hosszú bukfencet a téli fagyos levegőben, majd megállt velem szemben, arcomhoz repült és egy búcsúzó tündércsókot lehelt a hidegtől kipirult arcomra. Nem beszélt csak rám nézett, és akkor megértettem, hogy vissza kell mennie tündér szerelméhez. Mert tündér és halandó egy pár nem lehet. Csak tündérfiú szerethet tündérlányt tündérhez méltóan. Amikor utoljára láttam egy apró tündérkönnyet ejtett a vállamon, majd eltűnt a csendes téli erdőben.