Aki örökké akart élni
Volt egy nagyon jó barátom, aki imádott élni. Egyszerűen sugárzott belőle az élet, öröm volt a közelében lenni. A gimnáziumban az első napon mellé ültem le. Attól kezdve nagyon jóban lettünk, igazi jó barátok. Mondanom sem kell a lányok megőrültek érte, amit nem csodálok, piszok jóképű srác volt. Mindig ő volt a társaság központja, imádott szerepelni. Aztán haza kellett költöznie, mert nem bírta a bejárást. Ugyanis egy másik városban lakott. Nyáron még egyszer találkoztunk, aztán hazaköltözött és oda járt gimibe. Akkor megszakadt a kapcsolatunk, de nem teljesen, telefonon néha beszéltünk, és vissza-visszajárt a régi osztályához. Aztán, egyik nyáron, pár év múlva, amikor a focicsapattal, pont az ő városába mentünk edzőmeccset játszani, gondoltam meglátogatom. Volt pár óra szabadidőm és felhívtam. Soha nem beszélgettünk még olyan jót. Szinte minden szóba került, aktuális szerelem, suli, minden. Mivel mindkettőnknek menni kellett elbúcsúztunk, és megígértük, hogy a nyár végén találkozunk. Egy héttel később tudtam meg, hogy az volt az utolsó beszélgetésünk. Autóbaleset, a helyszínen életét vesztette. Borzasztó élmény volt hallani a telefonban a legjobb barátja elcsukló hangját, majd arra kért, szóljak, akinek tudok, ez még annál is rosszabb volt. Halálhírt közölni nem könnyű, főleg barátokét, főleg barátoknak. A temetésre vonattal mentünk, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy mi is lesz ezek után. Mi lesz a beígért nyár végi találkánkkal? Aztán a temetés után, este, elmentem sétálni a nyári éjszakába. Tiszta, nyugodt és csendes este volt. A csillagok csak úgy izzottak az éjjeli égbolton. Csak ő járt a fejemben, hogy meghalt, és hogy eltemették, és az hogy milyen fiatal volt. Aztán arra gondoltam, hol lehet most. A szokásos halál gondolatával való játék, amit minden érdeklődő gyerek átél egyszer, vagy többször. Elkezdtem nézni a csillagokat, és eszembe jutott egy indián mítosz, hogy az ősök a csillagokban élnek. Aztán azon járt az agyam, hogy hány féle helyen lehet. Mert ahány hit annyi túlvilág van. Aztán beugrott egy beszélgetés, arról, hogy örökké akarunk élni, ő is és én is. Felnéztem pontosan magam fölé az éjszakai égre, kiválasztottam a pontosan felettem ragyogó csillagot és rákacsintottam. Azóta hiszem, hogy az a csillag nem más, mint a barátom, aki tizenhét évesen ült fel az égre, mert a földön már nem volt több dolga. És azóta hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját mennyországa, ahol tovább él. Ha nem a csillagokban, akkor a nirvánában, vagy a mennyben az angyalokkal, vagy az örök vadászmezőkön. De ha egyikben sem akkor azok emlékezetében, akik szerették, és akiket ő szeretett, örökké él.
Hornung Tamás emlékére,
Nagyapám, Perger József halálának ötödik évfordulójára
2007.12.25. Karácsony
Utolsó kommentek