Már nem is tudom, milyen régóta esik. Napok, hetek telhettek el, mióta meghalt az őrangyalom. Azóta esik. Nem vihar. Lassú és nehéz eső. Néha eláll, de nem tisztul ki az ég. Nagyon régen láttam napfényt. Csak szürke félhomály van körös-körül. A tárgyak sem olyanok, mint előtte. Furcsa és idegen lett a táj. Mióta az őrangyal hazatért. Lejárt az ideje. Más valakire kell vigyáznia. Nekem pedig magamra. Meg kell tanulnom, hogyan kell élni ebben a barátságtalan világban. Magamtól kell rájönnöm, hogyan hozhatom vissza a napfényt. Nem számíthatok a megszokott segítségre. Nem fogják a kezem, nem csinálja senki helyettem. Nem érzem, hogy készen állok. Olyan hirtelen történt minden. Egyszerre egyedül találtam magam a sárban. Hiába nézek körbe, nincs kapaszkodó. A magam erejéből kell kimásznom. Eddig csak elképzelni tudtam milyen lesz. És hogy mit fogok tenni. Ötleteim mindig is voltak. De mind csak ábránd maradt.

Tegnap felkeltem a sárból, letöröltem az arcomat és elindultam a város felé. Innen még sejtelmes körvonalak látszanak csak. Semmi biztos pont. De hajt a félelem és a kíváncsiság. Életben maradni minden áron. A saját kezembe venni az irányítást. Az álmodozás itt kevés. Most esteledik. De találtam tüzet a szívemben, ami melegít. Van hitem, ami táplál. És látom az ösvényt, amin mennem kell. Keveset tudok erről a világról. De elindulok, hogy felfedezzem, hogy megtanuljam, hogyan kell élni benne. Holnap újra útra kelek, hogy elállítsam az esőt. Elkergetem a fekete felleget. Elfújom, ha kell. Élhetővé kell tennem a világomat. Tartozom ezzel azoknak, akiknek egyszer én leszek majd az őrangyala. Mert mindannyian vigyázunk valakire, és valaki mindig vigyáz ránk.