A csavargó teája

Jéghideg szél szakította szét a csavargó arcát a hosszú telek alatt, amíg az utcán bolyongott. Ruhája rongy, étele levegő, könnyet ivott és soha nem mosolygott. Talán két és fél éve ez az első mosoly, amit megviselt arcizmai elengednek. Már majdnem elfelejtette, hogyan kell. De hamar belejön, és könnyezni kezd, édes könnyek ezek, örömkönnyek. Szakadt kezével óvatosan nyúl a gőzölgő csésze után, majd határozott mozdulattal a szájához emeli. Egy pillanatig még tétovázik, aztán egy kövéret kortyol a tűzforró teából. Egyre mohóbban nyeli az égető kortyokat, még a fájdalmat is képes elviselni, amit a forró ital okoz neki. Behunyja szemeit és élvezi, ahogy a tea melege végigárad a fagyos végtagjaiban. Különös, régen tapasztalt érzés keríti hatalmába és ráncokkal szegélyezett homlokán egy apró, csillogó verejtékcsepp jelenik meg. Elégedett mozdulattal letörli, majd lehajtja az utolsó kortyot.
Már nem fázik, nem fáj semmije. Megfogja a rozsdás kancsót és tölt magának még egy csésze forró teát. Boldog mosollyal arcán hátradől a szakadt fotelban, és az ablakból nézi a hóesést.