A múzsák
Még iskolás voltam amikor Kleiót megismertem, fiatal volt és gyönyörű szép. Hihetetlen, hogy minden nap ott volt a szomszéd teremben és csak három év után vettem észre. Azóta már máshol jár, de nem felejtem soha, hiszen a múzsák közül nekem ő volt az első. Sokszor látom a városban sétálni, szebb, mint valaha. Amikor találkozunk, rögtön mesélni kezd, hogy mi történt vele, hogy van, vagy mit csinál épp. Ezek a találkozások igen rövidek, csak jön, mesél és megy. De még mindig fiatal és gyönyörű.
Kleió után pár évvel ismertem meg Terpszikhorét. A tömeg közepén voltam, vadul táncoltam, amikor megfordultam egyenesen a szemembe nézett, az arca kipirult és egy csepp fényes verejtékcsepp csorgott a homlokán. Lassan letöröltem a cseppet, mire ő megragadta a karom és a tömegbe rántott. Egész éjszaka táncoltunk megállás nélkül. Mikor véget ért az este még láttam, ahogy a lépcsőről visszafordulva pajkosan kacsint és mosolyogva eltűnik a fordulóban. Azóta szombat esténként a legjobb zenékre forgatjuk egymást a parketten napnyugtától pirkadatig. Ó azok az áttáncolt éjszakák, hogy szeretem őket.
Egy ilyen este után, épp a barátaimmal italoztam, amikor egyszer csak a kocsma ajtaján belépett Melpomené. Arany haja volt, ami göndör fürtökben hullott alá egész a válláig. Egy ismerősömmel jött, kértem, hogy üljenek közénk, hisz épp a születésnapomat ünnepeltük. Egész este beszélgettünk, nagyon megszerettem. Aztán amint jobban megismertem egyre közelebb kerültem igazi, mély énjéhez, az igazi drámához és tragédiához. Melpomené ugyanis ízig, vérig drámai. Ha nincs feszültség, hát teremt magának. Ő a megtestesült szenvedély. Volt, hogy az utcán szinte a semmiből tört ki, mint a vulkánok. Ilyenkor egész testét átjárta a szenvedély a talpától a feje búbjáig. Mostanában mintha kissé visszafogottabb lenne, de lehet, hogy csak azért látom így, mert kevesebbet találkozunk.
Melpomené drámái után mindig jól esett egy kis nyugalom, feldolgozni mindazt az érzelmet, fájdalmat, ami belőle sugárzott. Így ismertem meg Kalliopét, gyönyörű volt, karcsú gesztenyebarna göndör haja volt és igéző szemei. Amikor nevetett, olyan volt mintha kis csengettyűk csilingelnének. Meseszép volt. Mindig meg akart győzni az ő sajátos, furcsa igazságairól, hogy a világ tulajdonképpen nem is olyan amilyennek látom. És majd ő megmutatja nekem. Egy részét sikerült is megmutatnia az ő világának, de most mást kalauzol egy kicsit odébb. Néha küld egy levelet vagy rám kiált a városban, de semmi más.
Nem úgy, mint Thália. Őt is még az iskolából ismerem. Rendszeresen levelezünk. Az ő levelei jelentik az igazi felüdülést, a komédiát, a játékot. Sokat jár külföldön és az ottani élményeit írja meg nekem, vagy ami az egyetemen történik vele, esetleg otthon a kis falujában történteket. Amikor először hallottam kacagni az olyan vidám volt, mint egy nagy csapat gyerek, játék közben. Olyan őszinte, vidám és mosolygós.
Ennél mosolygósabb már csak Uránia szemei voltak. Uránia szemben ült velem a buszon és énekelt. Persze csak egészen halkan. Közben a szemei úgy mosolyogtak mintha két csillag lett volna a helyükön és olyan kék volt, mint az ég, vagy a tenger. Rejtvényt fejtett, amíg meg nem érkeztünk a hegyekbe. Ott letáboroztunk és Urániával együtt néztük a csillagokat. Megmutatta az összes csillagképet és mindhez egy kis történetet mondott. Gyönyörű éjszaka volt, és a szemei mosolyogva ragyogtak akárcsak a csillagok felettünk. Vele évente csak egyszer találkozom, amint csillogó szemébe nézek, elfelejtem milyen régen láttam, szinte megbabonáz. Mintha onnan folytatnánk ahol egy éve abbahagytuk.
Aki hasonló hozzá, az a fiatal Euterpé. Tündérszép, karcsú, és mosolygós. Néha amikor beszélgetünk, befejezi a mondataimat, ahogy én az övét. Máskor fülembe suttogja verseit, melyek oly szépek, mint a felkelő nap. Ha pedig épp nem, akkor csodálatos dallamokra éneklünk régi dalokat. Ő az, aki mindig szerelmes, reménytelenül, egész lényével, epekedve.
A legkülönösebb mind közül Erató, aki mindig más alakban bukkan fel előttem egy-egy pillanatra. Hol ébenfekete hajú, bőre fehér, mint a hó, hol pedig dús keblű vörös. De láttam már elszaladni szőkén fodros fehér ruhában, vagy barnán, esőben, kiskabátban. Még sosem beszéltem vele, csak azt mondják ő az. Amiről könnyen megismerem, apró orra, mely mellett parányi anyajegy teszi ellenállhatatlanná. Amikor látom csak egy pillanat, mint egy villanás. Hopp, ott van ő, mire újra odanézek már eltűnt. Hová ment? Hol bujkál? Ki elől fut? Nem tudom. De ő így szép, ha változik, ha suhan, és tűnik, mint a pára. Egyszer úgyis megtalállak Erató, és akkor bizony kikérdezlek. Suhanhatsz, menekülhetsz én mindig látni foglak.
Eratóval ellentétben Polyhymnia mindig ugyanott lelhető fel. Ott ül a könyvtárban és szaval. Néha elragadja a hév, ilyenkor felpattan az íróasztal tetejére és hatalmas mozdulatokkal szenvedélyesen mondja. Igazi rétor. Nőből kevés ilyen van, de ő biztosan erre született. Vele nem érdemes vitázni, a végére úgyis meggyőz saját igazáról. És ahogy a hazáról beszél. Káprázatos. Öreg katonák, könnyes szemmel hallgatják, ahogy a csatákról beszél. És minden este zárás előtt még egy utolsót szaval. Többnyire nincs ott senki csak a takarító és néha én, ha érte megyek. De ő akkor is csukott szemmel, tiszta szívvel élteti a hazát. Bámulatos nőszemély.
Ahogy külön-külön a múzsák mind csodálatosak. Hát, még ha egyszer egy helyen láthatnám őket. Talán majd egyszer, egy olyan szép napon, mint amikor egyenként megismertem őket. Hol tél volt, hol nyár, de mindegyik nap maga volt a csoda. Nem hiába ők az én múzsáim, akik az ihletet adják, amitől az élet oly csodaszép.
Utolsó kommentek