Emlékezés

Sűrű, nehéz és hideg köd ereszkedett a városra.
A kandalló mellett ült és pipázott. Közben emlékezett.
Varázslatos, hosszú utazás volt ez vissza a múltba.
Gyerekkori önmagát látta a ködben: el majd újra feltűnni.
Újra érezte a sült gesztenye melengető illatát, és a piac morajlását hallgatta. Elmosolyodott és a falura gondolt.
Vajon áll e még az öreg körtefa, ahonnan annyiszor nézte a horizontot.
Ifjú telek és nyarak közti szerelmes tavaszok és hűvös őszi napok suhantak el. Lassan felemelte a kezét, tenyerét maga felé fordította és érezte ahogy a lapát nyelét markolja, mikor még erős ifjúként rakta a vagonokat. És azok a jó borok! Dohos pincék szagát érezte, lehunyta szemét, és nagyot nyelt. Úgy érezte álmodik.
A mosoly eltűnt arcáról, és ősz pillái közül egy lassú könnycsepp indult útjára. Újra hallotta azt a hangot melyet soha nem felejt, felesége csilingelő hangját.
Az asztalon álló fényképre emelte tekintetét ám ekkor a szemében pihenő könycsepp lehullt és a kezére esett. Ismét azt a jól ismert gyengéd érintést érezte, mely évtizetekig kísérte vigyázva, szeretve. A köd már ritkább, áttetszőbb volt. A távozó köddel mentek azok az illatok, ízek, képek, melyek egy életeten át gyűltek, és amelyeket most egycsapásra újraélt. Ezután egy pillanatra a halálra gondolt, arca rezzenéstelen és komor volt. De hát milyen is lehetne. Ha szerencsénk van mind megöregszünk. Ahogy megöregedett ő is, és a régi körtefa. Az ilyen estéken a tűz mellé ül, pipára gyújt és várja hogy jöjjön a köd, mely visszahoz mindent ami értékes, az emlékeket.