Pénteki Sanzon

Egyszerű borospince a város közepén. Azt sem tudom mennyi az idő. Nem is fontos. Előttem a sokadik fröccsöm, mellettem balra önmagát hányja papírra a rosszabbik felem. Ő a bátrabb. Szembe vele egy lány ül, arcán csillagok szemében édes félhomály. A nyakában lógó színes sállal játszik, incseleg. Erősebbik felem, aki tőlem ballra feltett lábbal ül, felhörpinti borát és harsányan szavalni kezd. Az első levegővételnél a csillogó arcú leány azonnal folytatja a verset. Így végig, majd összemosolyognak. Mindenki tudja mi lesz a vége, nem mintha bárki is bánná.  Senki sem tudja hogyan kezdődött. Egyszer csak egy asztalnál ültünk, a többi lényegtelen. Mindannyian hasonlóak vagyunk, kallódó világpolgárok. Nem mintha bárki is rosszul érezné magát. Egymás szellemiségét és játékosságát használjuk. Remekül mulatunk. A versek után felcsendülnek a borozás közben már-már kötelezővé vált nóták. Én csak dúdolok. A hang ugyanis, ami elhagyja a titokzatos csillagarcú lány pici torkát, olyan, mint amiről a régi tengerész legendákban hallani, megbabonázza az embert. Másik felem hipnotikus mámorban csüng a lány tekintetén. Mindenki tudja mi lesz a vége. Senki sem bánja. Régi borok és régi dalok csúsznak keresztül rajtunk. Azt sem tudjuk mikor lesz vége. Talán ha teljesen kimerültünk. Hát nem csodálatos az élet?