Tél

 

Ma reggel megfagytak a füvek. Ideért a régi ismerős, kinek bőre fehér és fagyos a tekintete. Nyomában visszahúzódik az élet. A növények ledobják koronájukat, és kopaszon hajlongnak előtte. Hamar megérkezett, és fehér hajával beborította a tájat. Igába hajtotta a felhőket és eltakarta velük az éltető napot. Kihűlt a horizont, csak a házak kéményei eregetik a vészjelző füstoszlopokat. Tüzeket raknak az emberek, és köréjük ülve szívják magukba a meleget. Az ég madarait délre űzte, lerázta a fák ezerszínű leveleit, és fakó szürkeséget hozott a tarka ősz után. A nap melege nélkül a föld magányos és kopár. Én is egyedül sétálok, sálamat cibálja a jeges szél. Minden nyugodt, a szél sikításán kívül semmit sem hallani. Mögöttem egy pár lábnyom töri meg a hótakaró tökéletességét. És csak megyek a széllel szemben. A dermesztő szél arcomra pírt szememre könnyeket csal. Tovább sétálok lassan és hallgatom a néma télben széllel szálló megfagyott szavak kopogását, ahogy a hideg talajra zuhannak. Fázom.